"Messze vagyunk még?" / 9. nap

2017. február 23. - rl.judit

A kilencedik napé volt a legrövidebb táv, de azért ma is léptünk több mint 22.000-t. Holnap meglesz a 300.000 lépés, ami azért elég jól hangzik, de leírni is hosszú, hát még legyalogolni.

Amikor tegnap azt hittük, hogy az északi partra néző panoráma már nem fokozható, akkor fonyódi házigazdánkkal megnéztünk a Szaplonczay sétányt. Szóval lehetett fokozni még a kilátást. Tamás ráadásul egy igaz lokálpatrióta, aki évszámokkal és izgalmas részletekkel megspékelve vezetett minket körbe Fonyódon. Azt mondja, szerencsésnek tartja magát, hogy itt nőhetett fel. Hát ezt teljesen megértem.

Balatonlellén vártak minket, de úgy igazán. Meglepetésekkel, izgalmas vacsorával, őszinte érdeklődéssel. Nagyon jó itt, és furcsa is, hiszen ma van a Balaton Camino utolsó éjszakája, és egyre több kérdés merül fel bennem amiatt, hogy holnap este már a fővárosban leszek. Például felébredek-e majd, hogy nincsenek a szobában velem a lányok? Vajon fizikailag elfáradok-e egy sima hétköznapon vagy bele kell kezdenem a triatlon bizniszbe? És ezentúl majd minden utcatáblát elolvasok?

Sokszor és sok helyen aludtunk, egy ágyban, külön szobában, kanapén, melegben, korán és igazán későn. Ha felébredtem éjjelente, mindig tudtam, hogy hol vagyok: megvolt a fejemben, hogy hol van a villanykapcsoló, hogy jutok el az ágytól az asztal mellett a csapig. Érdekes ez, mert még otthon is néha kell pár pillanat, hogy elgondolkozzam éjszaka, hogy merre vagyok az ajtótól, melyik oldalon szállok majd le az ágyról. Most minden egyértelmű volt, ahogy az is, hogy mi végigmegyünk ezen a 10 napon, gyalog a Balaton körül. 1 nap van még, csak lelépjük már. // Anna

Szépen átaludtam a tegnapi beszámolót, ezért csak széljegyzetként kerüljön ide, hogy mindbe beleszerettem valamiért, Siófoktól Berényig, de a legesleginkább most Balatonfenyvesen szeretnék nyaralót. Távolról sem ésszerű, hiszen ennél egy település sem esik tőlünk távolabb, de lássuk be, itt vannak a legjobban súgó és legillatosabb fenyők, és még válogathatnék is a Kedves, Mária, Ruttoria nevű villák és lakok között. Nyilván a Kedvest szeretném.

Ma sokszor megálltunk pihenni. Nem így terveztük, de ha már így lett ezen a jutalomjáték rövidségű napon, sokszor leheveredtünk, hátizsákkal a fejem alatt memorizáltam a szembe-hegyeket. Jó ez így a végére, nemcsak menni, de megállni is, és ahogy mondani szokás, az is jó a déli partban, hogy onnan látszik az északi.

És a sok minden, amit kaptunk ma is? Már túlcsordulok az örömtől, fejben visszapörgetem állandóan, a kocsival fékező bácsiktól a legjobb arc lokálpatriótákon át a legcsodásabb balatonlellei fogadtatásig: köszi, köszi, köszi. <3 // Judit

"Van mit innotok este?" - fékez le mellettünk Konyári Dani, nem sokkal azután, hogy beérünk Lellére, és kicsit meglepődök, mert épp azon gondolkoztam, hogy, hát közel van a pincészet, de két lábon azért mégiscsak reménytelen. Az egész nap ilyen, találkozós. A nénivel, aki sétálás közben ránk köszön, hogy már éppen azon gondolkodott, mikor futunk be Lellére. A srácokkal, akik a kerítés mögül kiabálnak ki, mennyi van még hátra. Hát nincs sok, pontosan egy nap. Fura, mert hamar elment, és fura, mert olyan, mintha ezer éve itt lennénk.

A napok is így mennek el. Sosem gondoltam volna, hogy képes vagyok huzamosabb ideig 6,5 óra alvással életben maradni, ugyanennyit dolgozni, és mellette 20-25 kilométert gyalogolni. Pedig mostanra kezd ez is beállni, megvan a napi rutinunk, összeszokott fogaskerekek vagyunk, kár, hogy a térdem is olyan, mintha vasból lenne. Nélkülük - enélkül a kettő nélkül, akik itt nyomogatják a laptopjukat mellettem - tuti nem indulnék minden nap tovább. Ma rövidebb napunk volt, reggel tudtunk kilátózni, többször megállni, leülni, dolgozni a fűben, közben pedig hálát rebegni a mobilnetnek, ami mindezt lehetővé teszi.

És most bontunk egy bort. Konyárit, vagy Bujdosót, amit a Yacht Klubban kaptunk fogadtatásul. Egészségetekre! // Dóri