A Kanyar. Mi csak így emlegetjük az első Balaton Camino óta a végeláthatatlannak tűnő szakaszt, ahogy átérünk délről északra: az egész olyan, mint egy születés, az ember szinte teljesen magára van hagyatva, alig van valami útközben. Vagy mégis? Mintha idén más lett volna a megélésünk, bár a 26 kilométer mindenkit próbára tett.

/ Mai képek: Chripko Lili

"Balatonmáriafürdő, és az ő leghosszabb utcája. Csak megy, megy, megy az ember, házak jobbra, házak balra. Házak. Mintha sosem lenne vége. Nyaralók, zsúptetős parasztházak, nagyot álmodó modernek, cirádás érthetetlenek. Építkezések, felbontások, betonkeverők: mintha az egész utcának nekiálltak volna most, hogy elmentek a nyaralók. Munkások lapátnak dőlve, csodálkozva nézik a táskás menetet, igen, tényleg körbegyalogoljuk. Ma? 26 kilométer. Igen, sok. Már a negyedik nap. Bírni fogjuk, köszi! 

Ez a nap sokunkat próbára tett, de tudtuk előre. Nekem az eddigi harmadik napi kötelező holtpont-hiszti mára, az ötödik napra érkezett el, jól időzítve, a legnehezebb szakaszra. Nem voltam egyedül, ma a fele társaság szó szerint húzta magát előre. Adtunk is időt a pihenésnek, először a Pelso panzió kertjében napoztunk egy (vagy két?) órát, aztán a kihagyhatatlan 400 éves Vámház előtt a kamionok porában jöttünk bele a tepertő eszegetésbe és beszélgetésbe, minden könnyebben ment, nekem legalábbis, mint a gyaloglás. Ma aztán tényleg ösztönlények voltunk: ember nem dobja le a hétköznapokban ilyen slendrián módon a táskáját az első adandó alkalommal, vagy rúgja le a cipőjét egy étteremben. Na mi ezt ma túlhaladtuk. "Jön már postán a cipőm, ebben nem bírok még egy napot" - hallom az asztal túlvégéről, de az, hogy nem megy tovább, nem is opció. "Sportolok, de sosem gondoltam volna, hogy ez a gyaloglás így kikészít" - mondja valaki más. "Eljött a holtpont" - kacsintunk össze egy sör felett egy másik lánnyal. "Jövőre kevesebbet pakolok a táskámba" - hangzik egy fogadkozás balról. De abban mindenki egyetért, hogy az élmény mindent megér, és nem utolsó sorban az ötödik napra már közösségbe kovácsolódtunk. Szóval, hogy továbbmegyünk-e, ha holnap esni fog az eső? Nem kérdés."/ Dóri

"Minél többször mész át Balatonmáriafürdő és Berény végtelennek tűnő utcáin, annál otthonosabb. Én meg mernék rá esküdni, hogy ez a szakasz kicsit még talán rövidebb is lett tavaly óta: mikor kibukkantunk a fenékpusztai kanyarban, majdnem felnevettem, hogy hát túl is vagyunk a nehezén. Kicsit olyan érzés ez a kanyar, meg a félút, mint amikor biciklivel felérsz az emelkedő tetejére, és elengeded a pedálokat aztán irány a lefelé. Azzal a kis kitétellel, hogy továbbra is gyalogolunk, de kicsit azért felfelé. De innen már akkor is visszafelé megyünk, és ha esténként meglátjuk a túlpart fényeit, már lehet ámuldozni, hogy "na onnan jövünk." 

Jó ez a sétálás, minden nagyobb túra után megfogadom - és jórészt tartom is -, hogy a hétköznapokban is többet kellene gyalogolni. A 2018-as Balaton Camino utolsó napja utáni este otthon még elmentem egyet sétálni, idén úgy tűnik már teljesen elment az eszem, mert vacsora után jutott eszembe, hogy csak kéne menni egy kört, meg kiszellőztetni a fejem.  

Holnap Vonyarcvashegy jön, a kápolnával és a kis dombbal az egyik kedvenc helyem: ha nem szakad az eső, én tuti felmászok a púpra, velem tartotok?" / Judit

"Az volt bennem, hogy a mai napon nem biztos, hogy végig tudok menni. Persze, tudom, hogy nem szabad így hozzáállni, de mégis ez volt, aztán a Kanyar után már egészen gyorsan beértünk Keszthelyre. Napközben is csak kétszer voltam dühös-éhes, és szerencsére mindig pont leültünk, ettünk, pihentünk.

Aztán a keszthelyi vasútállomásnál a megbeszéltek szerint rácsörögtem a mai ultrakedves szállásadónkra, hogy mikor találkozzunk a Toldi68-nál, merthogy nagy szeretettel és érdeklődéssel vár minket, gyalogolni is jött volna velünk, de hát egy térdműtét mindig váratlanul éri az embert, ezt meg teljesen ismerem a tavalyi térdszalagos kórházas sztorim után. Az állomáson pedig kisebb Balaton Caminós csoport gyülekezett és a hogy vagytok kérdésemre olyan lelkes válasz érkezett, amit nagyon jó hallani a mai 26 km után: >Nagyon jól, ez egy szuper nap volt, minden nap egyre jobb!<

Szóval a szállásig ez a két pozitív hang bőven adott erőt, és anyunak is örömmel újságoltam telefonon, hogy ugye-ugye, milyen ügyes vagyok, hogy ma is végiggyalogoltam, mert az anyukák dícsérete mindig kell, akkor is, ha elmúlt már az ember 30. És bizony azt gondolom, hogy azért ez a körbeérés nem egyértelmű, akkor sem, ha Dóri, Judit és én már kétszer megtettük 10 nap alatt a 200+ km-t. Tapasztalat van, elszántság van, és idén is igyekeznek a lábaink. Most meg jön is velem mindig az állandó plusz egy fő, aki lelkesen kalimpál a hasamban, amint leülök vagy elfekszem, és felkelt hajnalban, hogy kellene már indulni sétálni, mert akkor ő megint jót aludna, amíg ringatom a járásommal. Szóval beosztjuk, hogy mikor lépek én, és mikor ő, csak egyelőre az én lépéseim látszanak kívülről és visznek mindkettőnket előre, most már 100 km után is." / Anna