A keszthelyi Balatoni Múzeumban töltött éjszakánk után elstartolt kis csapatunk: megfogyatkozva de törve nem indultunk leghosszabb napunk métereinek felszámolására. Persze indulás után nem is húztuk sokáig, mert tippet kaptunk: a 400 éves vámház fasírtos szendvicsét. Ha kajáról van szó, nem viccelünk, úgyhogy odasiettünk, és amit ott találtunk, arra nincsenek szavak. Beszéljenek helyettem a képek, mert nem tudok egy dolgot kiemelni (a szendvics tökéletes volt, pont ilyennek kell lennie egy fasírtos szendvicsnek):
Aztán végre megérkezett a déli part! A balatonberényi strandon ledőltünk a fűbe, hagytuk hogy megcsipkedjenek a hangyák és összefestékeztük magunkat a frissen festett stégen is. Mi ez ha nem a boldogság május végén? Óriási szieszta lett, a vihar meg megvárja míg elindulunk - vagy amíg megérkezünk mai otthonunkhoz, a hajóhoz. Azt mondja Tomas kétféle ember van: aki mostantól csak hajón akar aludni, és olyan, aki soha többé. Reggel mondom mi a helyzet. // Judit
Bizony van az, hogy valamit kinézünk valakiből, valaki meg egyszerűen nem "annak" a típusnak tűnik. Elég felszínes ez, de szerintem mindannyian csináljuk. Abból a szempontból mondjuk jó, hogy felül lehet írni elég gyorsan. Nem súlyos ítéletekre gondolok, hanem arra, hogy kiből nézem ki, milyen az a típusú ember, aki eljön hátizsákkal a Balatont körbegyalogolni. És meglepnek az emberek sokszor, hogy nem "annak" a típusnak tűnnek, én pedig örülök, hogy ma is megleptek csatlakozók, út szélén minket leszólító emberek, hogy mégis azok a típusok, mint én. :)
Lassan haladtunk ma, és nem a hosszú táv miatt, hanem a folyton meg-megállás miatt. Először csak egy jó szendvics reménye állította le a csapatot, másodszor dolgozni kellett, harmadszor viszont a világ leghosszabb esőre várása. És mostanra tudjuk, hogy az eső nem érkezett meg - mondjuk még jöhet, de akkor már a mai szállás-hajónk biztonságos belsejében alszunk remélhetőleg édesen.
Délre befordulni nekem olyan, mintha más világba kerülnék. Megváltoznak kicsit az utcák, a táj, a látnivalók, ráadásul egy számomra kevésbé ismert területre lépek be. Ahol ugyanúgy látszanak a "hegyeim", csak messzebb vannak, és szépen sorba lehet venni őket. Itt található a világ számomra leghosszabb utcája, a máriafürdői Dózsa György út, ami Hullám utcában folytatódik. És ezen az utcán van a legváltozatosabb építészet, amit valaha láttam, a nádtetős, fehérre meszelt házaktól és retro nyaralóktól kezdve az egymásba épített háromszög házakon át a rózsaszín, narancs, kék stukkós, oszlopos, amorf, megfejthetetlen alakú kis és nagy épületekig. Tényleg már csak emiatt megéri végigsétálni rajta.
Gyerekkoromban Csopakon mindig az volt a mondás, hogy ha látszik a túlpart, akkor rossz idő jön. Hát, ma alig látszott, mégis egész nap baljóslatú volt minden. Csipp-csepp, halljuk a hajó tetején. De ez mindenképp izgalmas éjszaka lesz! // Dóri
